Minden kornak megvannak a maga hősei: az ókorban ott voltak a hajósok – átkeltek a tengereken és ostrom alá vették a távoli városokat. Visszafele eltévedtek, zátonyok és mondabeli lények karmai közt hánykódva tudtak csak hazajutni családjukhoz, szeretteikhez, csak azért, hogy utána újra egy veszélyes küldetésre induljanak.
A középkorban ott voltak a lovagok, akik tornákon vettek részt, királynők kezeiért harcoltak és a király parancsába háborúba indultak, hogy ne lássák többet barátaikat és szerelmüket. Az ő hőstetteikről utazó mesemondók zengtek ódákat, és nevük messze földön híressé vált.
A múlt hétig azt hittem, hogy a mai korban azzal tud az ember nagyot alkotni, ha valamilyen hirtelen ötlete támad, amit le tud programozni vagy el tud adni, és elég szerencséje van ahhoz, hogy a világháló felkapja. Ez így történik zenészekkel és programozókkal, filmkészítőkkel és írókkal egyaránt. Kicsit úgy is érezhettem, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi – hisz Odüsszeusz utazásához képest a Flappy Bird vagy a Gangnam Style nem néz ki olyan nagy alkotásnak.
Ebben a hitben éltem, amíg szerdán a kedvenc kocsmám bejáratához nem értem. Az hamar feltűnt, hogy az átlagosnál jóval többen vannak, de egészen addig nem tudtam, hogy miért, amíg le nem értem, és meg nem láttam régi barátunkat, Mártont. A negyvenes évei elején járó férfi a nagy helyiség közepén ült, egy asztal tetején, és az egész helyiséget bezengve mesélt – nem is csodálom, hisz mint kiderült, épp most tért haza másfél éves ausztriai tartózkodásáról.
Márton szakács volt, és amikor én megismertem, már 25 éve dolgozott ugyanannál a konyhánál. Minden hétvégét munkában töltött, és nem húzta ki magát egyetlen rendezvény alól se, legyen szó akár esküvőről, akár évfordulóról. És bár folyamatosan dolgozott, sehogy se tudott belőle megélni: két évvel ezelőtt is ugyanebben a kocsmában ültünk, amikor közölte, hogy elege van ebből, ő mostantól jól akar élni. Ő is egy ismerősétől hallott róla, hogy Ausztriában a jó szakembereknek többször annyit fizetnek, mint Magyarországon, így ő is úgy döntött, belevág.
Persze ebben a kocsmában már rengeteg hatalmas ötlet született és felejtődött el ugyanolyan hamar: ez azonban egyike azon történetnek, ami valóra vált. Egy héttel később egy ital mellett rákérdeztünk, hogy hogy állnak az ausztriai munkák , ő pedig, nagy meglepetésünkre azt mondta, hogy nagyon jól: addigra már talált is itt egy pályáztató céget, ahol a német nyelvtudását kiegészítve segítenek neki az álláskeresésben, az önéletrajz és a motivációs levél megírásában és az interjúk megoldásában. Mi nem hittünk neki, úgyhogy nekünk is megmutatta a levelezéseit, amit az ügy érdekében tett, aztán pedig sorra mindannyian meghívtuk egy körre, gratulálva neki.
Ennél nagyobb öröm már csak akkor volt, amikor tényleg sikerült is munkát találnia! Szinte berobbant a kocsmába, hisz más családja nem volt, akinek elújságolhatta volna a jó hírt, mi pedig ujjongtunk az örömére. Pár héttel később még az állomásra is mi kísértük ki, hogy búcsút vegyünk tőle.
Azóta nem hallottunk hírt felőle, néha azonban szóba került ő is, miközben sörünk mellett ülve beszélgettünk a régi ismerősökről. Egy ilyen kis kocsmában, ahova szinte csak a törzsvendégek járnak, nagyon összefonódik mindenkinek az élete, így nem csoda, ha merész találkozásokba bocsátkoztunk arról, hogy mi lehet vele mostanában. Volt, aki úgy gondolta, hogy már milliomos, volt, aki úgy, hogy azóta még az itteninél is rosszabbul él: az viszont biztos, hogy mindannyiunk szemében ő is eposzi hős volt, aki messzi vidékre utazott, hogy ott nagy kalandokba vágjon.
Most pedig itt ül velünk, és arról beszél mindenkinek a kocsmánkban, hogy mi történt vele az elmúlt másfél évben. Alig páran voltak, akik nem rá figyeltek – ők a néha betévedő járókelők -, de a törzsvendégek közül mindenki őt ülte körbe. Mint megtudtuk, egy hotelnál dolgozott ez alatt az idő alatt, és szállást is kapott. Kocsmába ott is járt, persze, de mindig az itthoni társaságot hiányolta – talán ezért is jött haza hozzánk.
Ezek után egy fél évig újra velünk töltötte minden estélyét. Gyakran meghívott minket italra, hisz a munkájából rengeteget tett félve, és miután ő maga ivott pár pohárral, még a német nyelvtudásával is hencegni kezdett. Ennyi idő se volt elég ahhoz, hogy megunjuk a sztorijait, de hat hónap után már indult vissza Ausztriába: ekkor már egy segédet is vitt magával, aki szintén a Tiroli segítségével lett beszervezve.
Én persze nem mondom azt, hogy ez ugyanaz, mint sárkányokkal harcolni vagy tengeren járni. Nekünk azonban úgy tűnt, hogy Ő egy távoli helyre utazott el, ahonnan hatalmas sikereket aratva tért vissza, és ezért felnéztünk rá. Ami pedig mindannyiunknak tetszett az ő hőstettében: egy kis nyelvtudással bármelyikünk utána tudta volna csinálni, és ez mindig megvolt lehetőségnek.