Minden vidéki városban vannak olyan kocsmák, amik eldugottan, a város szélén állnak, és jószerivel nem is tudni az ott lakókon kívül még a létezéséről.
Na velünk valami hasonló volt. Az egyik barátom ugyanis a város határában vett lakást, és amikor először mentem át hozzá, akkor mesélte, hogy van ott egy „Hörpintő” nevű kocsma. Meglepődtem én is, akárcsak ő, mert elég sok kocsmát bejártunk már a környéken, de erről még csak nem is hallottunk. Márpedig mi rendesen vonzódunk az ilyen lepukkant, autentikus kis kocsmákhoz, úgyhogy el is határoztuk, hogy meglátogatjuk ezt a helyet.
Amikor beléptünk, úgy éreztem magam, mint Marty McFly a Deloreanben – időt ugrottam. Visszafelé.
Igazi szocializmus szaga volt a kocsmának, s én attól féltem, valamelyik sarokban még szovjet katonák is állomásoznak. Az asztalokon természetesen kockás viaszosvászon volt, a pultos régi bögréből kortyolta a kávéját, a férfiak előtt pedig – természetesen – fröccs volt. És az árak! Hát mondanom sem kell, ezt a helyet még nem fertőzte meg a harácsoló kapitalista szellem nyereségvágya. 100 forintért szórták a kisfröccsöt, a nagyot 150-ért, s a pult alól még szálanként is lehetett cigarettát kapni, húsz forintért.
Barátommal rendszeres visszajárók lettünk, kicsit olyan volt ez, mintha meglógnánk a világ elől. Hamarosan pedig megismertük a törzsvendégeket is. Imrét, aki csupán egyetlen kortyból meg tudja állapítani, hogy a fröccse hogy készült: a víz volt előbb a pohárban, s arra töltötték a bort, avagy fordítva. Ez azért lényeges, mert nem issza meg mindkétféleképpen.
De ott volt Ernő is, akinek a szája szélén nagyjából kéthetes főzelékdarabok száradtak. És nem csak az első látogatásunkkor is.
Béláról pedig, aki többnyire egyedül ücsörgött a sarokban, és izgalmas párbeszédekbe bonyolódott habzó sörével vagy vörösboros kólájával, az a hír járta, hogy a háborúból hazatérvén egyenesen a „Hörpintőbe” fordult, és nem is ment haza azóta sem. Nos, a legendának nem jártunk utána, mindenesetre érdekes hangulatot kölcsönzött ez a helynek, s különös tartozék volt ő. Valahányszor ránéztünk, elfogott minket valami csodálattal vegyes keserű frusztráltság. Azt hiszem, Béla igazi túlélő, még akkor is, ha ez a sztori így nem igaz.
Idővel sikerült szóba is elegyednünk ezekkel az emberekkel, hamarosan megszokták, hogy fiatalok is járnak kedvenc helyükre. Igaz, ehhez kellett néhány kocsmakört is állnunk a barátommal, de megérte, mert amilyen beszélgetéseket folytattunk, minden pénzt megértek.
Rájöttünk, hogy ezek az emberek, még ha kicsit meg is roppantak az élettől, rendkívül bölcsek és nagy tudásúak. És nem, ezt nem azért mondom, mert a túl sok fröccs után okosnak tűntek a beszólásaik, hanem tényleg azok.
Imrével remekül elbeszélgettem a napelem rendszerek árairól, ugyanis ő már dolgozott egy cégnél a kilencvenes években, amelyik elsők között szereltetett be ilyen szerkezeteket. „Fotovoltatikus” szerkezeteket – hogy őt idézzem. Ilyen szavakkal dobálóztak, s én persze, hogy meglepődtem. Nem ilyen témákra számítottam. Imre aztán elmondta, hogy akkoriban még sokkal drágábban lehetett csináltatni ilyen rendszereket, mert nem volt ennyi támogatás rá, csak miután beléptünk az Unióba. Azóta a fiának meg annak a feleségének is van. És amikor megmondta, mennyibe kerülnek napjainkban, hát nem akartam elhinni. Én sokkal drágábbra számítottam.
Otthon amikor utánanéztem, hogy vajon igaz-e, amit Imre mondott, vagy csak hallucinált a sok bortól, megtaláltam egy honlapot, amikor a napelem rendszer árakra kerestem, és kiderült, hogy igaza volt. Tényleg sokkal kedvezőbben lehet hozzájuk jutni, mint manapság, ráadásul családi házakra is építtethető.
Szóval ilyen meg ehhez hasonló kalandokban lehet részem, valahányszor csak ellátogatok ebbe az eldugott kis kocsmácskába. Ami a legszebb, hogy álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezekkel az emberekkel el fogok tudni beszélgetni, sőt, még tanulni is tőlük. De lám, mekkorát tévedtem.
Azt javaslom, kutassatok ti is a városotokban. Nem tudhatjátok, melyik bokor mögött lapul meg egy jó kis régimódi kocsma.